1. Dorog
2. Hír
3. Közügy

1952. december 16-án vízbetöréssel kezdődött, és majdnem teljesen végzetes kimenetelűvé vált egy dorogi vonatkozású bányaszerencsétlenség a borsodi Szuhakállón, miközben a magyar bányatörténet legnagyobb szabású, országos bányamentő akciója zajlott. Az ötvenes évek miliőjét felidézve érthető, hogy a hasonló események sorát tekintve talán a legnagyobb sajtóvisszhangot kapta.

Így igen jól és pontosan rekonstruálható az egész történet: szinte percről-percre, és napról-napra végig kísérhetjük a majdnem egy hétig tartó, rengeteg intézkedéssel járó mentési akciót. Az országos sajtóból és a jegyzőkönyvekből, a résztvevők és a hozzátartozók visszaemlékezéseiből részesedhetünk a legfontosabb információkból éppúgy, mint az átélt izgalmakból, bizonytalanságokból és a bennrekedtek félelmeiből.

Ez az erős dokumentáltság részben igaz a dorogi bányamentők hősies helytállására, köztük Hám Kálmán utolsó bevetésére is. De a sok rejtélyes tényezőt tartalmazó, „szerencsés” kimenetelű mentőakció (nézőpont kérdése) megihlette, és már-már dilettáns detektívvé avatta, a történetet később könyv formájába öntő szerzőt, e cikk íróját.

Kiderült: az igazság ez esetben is odaát van. Hogy hogyan tudott megsérülni egy fémborítású, német minőséggel készült mentőkészülék, illetve a belső alkatrészek, nem sok esélyt adva használójának? – titok marad.

A fent említett nap hajnalán, az éjszakai műszak vége felé a szuhakállói bánya I-es lejtősaknájának VI-os ereszkéjében véletlen rályukasztás történt egy öregműveletre, amelyből hatalmas mennyiségű víz ömlött a mélyebben fekvő aknák irányába. A vízbetörés következtében azonnal életét vesztette két bányász. Kilencen kimenekültek, de 17 bányász elől a bányavíz teljesen elvágta a menekülési útvonalakat. Így is életveszélyes helyzetbe kerültek a korlátozottan rendelkezésre álló levegő mennyisége és minősége miatt: az idő előrehaladtával ugyanis a feléjük terjengő mérgező gázok okozta halál kísértette őket.

Soha addig nem látott technikával próbálták végül életben tartani a bányászokat. A külszínről fúrtak le hozzájuk egy MASZOLAJ-mélyfúróval (később még egy nagyobb teljesítményűvel), hogy először levegőhöz, majd élelemhez juttassák őket egy csövön keresztül. Az első fúrást pusztán fél méterrel számították el, ami a széntelepben landolt. A másodiknál eltört a fúrószár. Harmadszorra sikerült csak az utolsó pillanatban – mielőtt elfogyott volna a levegő – az életben maradást jelentő áttörés. Gigászi erőket mozgattak meg, a környező és más bányákból is hozattak szivattyúkat, bevonták a honvédséget is, miközben a mostoha téli időjárással is meg kellett küzdeniük. Helyreállították a lentiekkel kapcsolatot teremtő telefonvonalat, aminek nagy lélektani előnye volt mindvégig, de elképesztő mennyiségű és minőségű problémába ütköztek folyamatosan, állandó versenyfutásban az idővel.

A dorogi bányamentőket csak az 5. napon értesítették (vagy kaptak engedélyt, mert bizonyos források szerint „önkéntesen” vettek részt), akik egész éjszaka egy ún. Fakarusszal utazva hajnalban érkeztek a helyszínre, és valószínűleg igen kimerült állapotban kezdtek hozzá a mentéshez.

A dorogi bányamentők, és köztük Hám Kálmán pozitív szerepe vitathatatlan a történet végkimenetelét illetően is. Szakértelmük, felszereltségük és lelkiismeretes hozzáállásuk, Hám Kálmán önfeláldozó magatartása kulcsfontosságú volt a 17 bányász kimenekítésében.

2023. március 25-én, az említett könyv lapjain keresztül visszatért Szuhakállóba Hám Kálmán és csapata. Őt, őket és a megmenekültek emlékét, s az ezeknek tisztelgő kisregényt nagy örömmel és megilletődve fogadta a hálás hallgatóság.

Szabó-Berghauer Zoltán